Jonathan Pendragon. Tizenhét éves férfiú. Erősen a pesszimistaság híve, mondhatni bunkónak, de inkább csak nem törődik a világgal, és semmi mással. Évek során készített magának egy álarcot, egy közömbös és világbajos álarcot, tele maró gúnnyal és szarkazmussal. Sosem bír mosolyt erőltetni az arcára, ha az ott van, akkor is csak gúnyból. Sokkal érettebb társainál, bár még nem volt kapcsolata lányokkal semmilyen formában. Talán azért, mert nem volt elég jó neki egy se. Feláldozó lélek, bár ezt egyáltalán nem néznéd ki belőle. Okos fiú, nem akarja elcseszni az életét, így tanulni rendszeresen szokott. Viszont amikor nincs kedve, akkor nem, nála ez így megy. Kedvenc időtöltése az olvasás, vagy a neten böngészés, mikor melyik. Az álarc alatt viszont igenis szeretetre vágyik, bizonyos formában. De a jégszívét nem könnyű áttörni. Ugyanis öt éves korában kigyulladt a házuk. Csak a fiú élte túl az egészet, hisz ő akkor óvodában volt. Anyja füstmérgezést kapott, apja pedig szénné égett. A fiúnak már rég meghaltak a nagyszülei, így nincstelennél vált. Egyetlen felnőtt nővére volt, de ő nem akart foglalkozni a fiúval. Ezért megutálta, örökre. Jonathan árvaházba került, ott senki sem szerette az ábrázata és a természete miatt. Ez mégjobban utálatossá tenne. Így teltek az évek, Jo pedig egyre jobban utálta az embereket. Végül megkapta a levelet, ami a szabadságát jelentette. Kívül nem mutatott semmit, de belül repesett az örömtől, hogy végre szabadulhat az árvaháztól. 

Tipikus unott arccal jöttem a lépcsőn fölfelé. Mögöttem egy fekete hajú lány jött, ezt onnan tudtam, hogy amikor jöttünk, orra bukott a lépcsőfordulóban, és bár semmi kedvem sem volt felsegíteni, megtettem. Valami Monica vagy mi... Mikor felértem, kiválasztottam magamnak egy sarkot, onnan néztem az embereket. Egyre többen leszünk. Elhúztam a szám. Jaj, de jó... Milyen sokan vagyunk. Senkit sem ismerek, így lehet, hogy lesz olyan személyiség, aki nekilát barátkozni. Bár remélem a tekintetem elég okot ad arra, hogy ne jöjjenek ide.
Az egyik lány halkan köszönt, bár különösebben nem érdekelt. Ekkor viszont megszólalt a hangosbemondó.
- Technikai okok miatt egy óra eltolódás történt, kérjük önöket, szíveskedjenek várni!
Persze... Ha nem tolódna egy órát, akkor meg sem hívtak volna minket. Bár nem vagyunk olyan sokan, de több a lány, és a fiú sem valami szimpatikus. A halálian ügyes kisasszony a földet választotta ülőhelyként, mire egy vörös hajú odament hozzá. Hát ja, mégis ezekkel az egyénekkel leszek összezárva egy ideig. Aztán a pasas elkezdett mutatványozni a korlátoknál. Kedvem lett volna lelökni, már kevesebben lennénk... A harmadik csaj meg várat épített maga körül. Bőröndökkel. Szánalmas...
Nem akartam álldogálni, így leültem egy padra. És azt sem akartam, hogy valaki leszólítson, így a fülembe dugtam a fülhallgatót, látszatként, hogy zenét hallgatok. Közben a földet bámultam, néha-néha felnéztem a többiekre. A bőröndös lány egy plüssjátékot szorongatva könnyezett. Nem mondom, azért nagyot néztem. Olyan tizenhat lehetett, de... Hát nem tudom, lehetne érettebb.
Még mindig a földet vizslattam, amikor elém állt valaki, köszönve. Felnéztem, egy barátságos mosollyal és oldalra döntött fejjel pislogó lányt láttam magam előtt, aki előbb még csetlik-botlik kisasszonnyal haverkodott.
- Hello - pillantottam rá tipikus unott arccal. Miért spécizett ki magának...? Továbbra is mosolygott, barátságosan, olyan átlagos kislányos mosollyal, ami még szélesebb lett. Mintha engedélyt kapott volna, leült mellém a padra.
- Mi jót hallgatsz? - kérdezte oldalról rámnézve, és fürkészte hol az arcomat, hol pedig a zene lejátszót. Hát nem is tudom... Kissé bizarr...
- Zenét - közöltem nemes egyszerűséggel a lányt fürkészve. Vöröskés haj, mosolygós arc. Mosoly... Kiráz tőle a hideg. A csetlik-butlik kisasszony is mindenkire vigyorog, mint a tejbe tök... Hova kerültem?
- Jó de milyet? - kérdezte felvont szemöldökkel, kissé duzzogós arccal.
Felvontam a szemöldököm.
- Megtudhatnám, van-e valami közöd hozzá? - mondtam keresztbe tett kézzel.
- Csak kérdeztem mert kíváncsi vagyok, na - harapott az ajkamba, majd oldalra döntötte a fejét. - Nem muszáj elárulnod, ha nem szeretnéd, ne haragudj hogy kérdezősködtem - nézett vissza rám halovány mosollyal.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik - vigyorodtam el, majd kihúztam a fülhallgatót a fülemből. - Megadom magam, nem hallgattam zenét...! - tettem föl a kezem védekezően. A lány kíváncsisága még nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Nálam az öregszik meg hamar, aki nem kíváncsi - vigyorodott el végül, és amikor beismertem neki a vétkem, elkuncogta magát.
- Gondoltam hogy nem hallgattál.
- Mégis honnan? - vontam fel a szemöldököm. A kis mentalista... Akkor minek kérdezte, hogy milyen zenét hallgatok? Ez kész!
- Unokatesóm is ezt szokta csinálni, hogyha azt akarja hogy ne szóljanak hozzá - vonta meg a vállát.
- Máris megkedveltem az unokatesódat - mondtam egy halvány mosoly kíséretében. És az, hogy nem azt mondta, hogy uncsitesó, már egy plusz pont nála. Utálom, amikor elkezdik nyávogni, hogy "uncsitesó". Az unokatestvér meg már túl hivatalos megszólítás.
- Jól megértenétek egymást - mosolygott a padot piszkálgatva, ekkor köhintett egyet egy öltönyös férfi, és a tetőtér közepére lépdelt.
Ekkor mindenki örült és parázni kezdett egy szempillantás alatt. Az a gyerekes csaj, aki előbb még a bőröndökkel baromkodott, most már a korlátról jött le. Fejre esve. Ez komoly? Aztán elkezdett vadul fotózni mindent. Ch...
- Induluuuuuuunk!!! - kiáltotta és elkezdett örömében ugrálni. Nem csak én néztem rá értetlenül.
- Végre! - álltam föl.
- Megyünk! - állt fel felpörögve az eddig mellettem ülő lány. Ahogy előrébb suhant, majdnem elvitt magával engem is. Hirtelen előrébb buktam. Gratula, úgy van, lökj fel... Elindultam a pasas után én is. Előttem csetlik-botlik kisasszony, alias Monica és a kis vörös ment, tökre felspannolva. A férfi egy furcsa épületbe vezetett be minket ahol mindenhol elektronikai cuccok voltak. Középen egy nagy képernyő ami mutatta az egész parkot. Öt másodpercenként változott, mindig más helyszínt mutatva, aztán az egész park rajzát felülnézetből. Nem reszortom a csodálkozás, de ez tökre tetszett. Bár nem a kedvenceim ezek az állatok, de ez khm..khm... Na jó... Csodálatos volt.
- Elektronika!!! - kiáltotta a gyerekes kiscsaj, mire odafordultam hozzá.
- Kérlek, nem tudsz kussba maradni?
- Nos gyerekek, ez itt a fő központunk, ahonnan az egész helyet belátjuk, különböző kamerákkal, szoftverekkel - mutattott körbe a hatalmas területen a pasas. - És persze a nagy képernyő - mosolyogva mutattott a legnagyobb képernyőre, ami az egész parkot mutatta, a táplálkozó, járó dinókkal együtt a meghitt pillanatukban, környezetükben. - Oda fogtok menni, nemsokára, amint szerzünk pár kocsit nektek - mosolygott ránk. 
Unottan néztem az előttem álló lányokat. A kis energiabombák. Monica majdnem felsikoltott, a vörös, akinek még mindig nem tudom a nevét pedig izgatottan vigyorgott.
- Jó és mikor lesz az a kocsi meg? Hmm? Hmmm? - kérdezte izgatottan a vörös. 
- Ha minden igaz itt lesznek tí...- kezdett bele a férfi, de elharapta a mondatot, mert kintről hangos dudálás hallatszott be az ajtón. - Azaz most - csapta össze a tenyerét vigyorogva. Vörös és Monica mosolyogva fordult az ajtó irányába.
- Túl pörögtök lányok... - néztem rájuk.
- Nem, ez nem így van - csóválta meg a fejét Vörös,  majd elém állt, és felnézett a szemembe csípőre tett kézzel. - Oda megyünk. Ki. A dinók közé. Állatok közé. Arra a csodás helyre - mutattott rá a nagy képernyőre. - Ne mondd hogy te nem vagy izgatott - vigyorodott el, és pörgött egyet a saját tengelye körül, ekkor majdnem elcsúszott, de megtartotta az egyensúlyérzéke.
Én meg zavartan megvontam a vállam.
- De... Végülis.
Szélesen elmosolyodott.
- Ugye, hogy ugye, inkább te is örülj velünk - kacagott, majd játékosan megbökte a vállam. Hümmögve eltoltam a kezét. Borzasztó... Erre meg Monica elnevette magát. Ő is borzasztó... Teljesen mások, mint az árvaházban.
A kiabálós csaj ismét felpörgött és mindent fotózni kezdett. Ekkor intett a kocsis, hogy mehetünk. Mikor kiértünk, Monica Vörös felé fordult.
- Ugye nem baj, ha melléd ülök? - mosolygott Vörösre.
- Dehogyis baj - válaszolt amaz, ismét mosolyogva. Kezd hányingerem lenni ettől a sok mosolyba húzódott szájtól...
- Te is ülsz velünk egy kocsiba? - fordult hozzám Vörös, arcát szinte eltakarták a vörös tincsi, úgy fújta arrébb.
- Nekem édesmindegy... - vontam meg a vállam, majd behurcolkodtam. Azzal a szőke fiúval semmi kedvem sem volt ülni, sem az ordibálóssal. Talán még ezek ketten a legnormálisabbak... Vörös bólintott, majd bepakolt és be is ült mellém, mellette pont volt egy hely Monicának. 
- Már nagyon várom! Hihetetlen, hogy mi vagyunk az elsők - mosolygott a csaj, miközben beszállt. Meg fogom kérni őket, hogy ne vigyorogjanak ennyit...
- Igen, ez nem hihetetlen, vagyis az is de.. ez csodálatos, inkább! - ujjongott Vörös, én meg elmosolysodtam ezen a tekert mondaton. Igen, ez nem hihetetlen...
- Mi fogunk ide először belépni látni a dinók szokásait, talán még hozzá is érhetünk egyhez...- folytatta repesve az örömtől. Háttérzajként meg kiáltoztak mögöttünk. Respect a hang gazdájának.
- Melyikőtök látta a Jurassic Parkot? - jutott eszembe. - Öt éve jelent meg a Jurassic World része. Majd eljátszuk, ami ott történt, csak durvábban - vigyorogtam.
- Én nem láttam... - mondta Monica.
- Ez van - vontam vállat. 
- Egyébként hogy is hívnak? - kérdezte a lány, de én figyelmen kívül hagytam. Nem kell, hogy tudjanak a nevemről. Minek? Még valaki felismeri, híradóból vagy akárhonnan, aztán annyi a borongós és titokzatos előéletemnek.
- Én láttam... - kiáltotta Ordibálós.
- Én mindegyik részét láttam a Jurassic Parknak és a Jurassic World-ot is és a kedvenc filmjeim közé tartozik - vigyorgott Vörös. - Az izgalmas lenne...
Eközben Ordibálós elkezdett énekelni. Hát ezt nem hiszem el...
- Befognád, kérlek!? - fordultam hátra a lányhoz, aki egyfolytában énekelget, ordibál, meg sipítozik. - Biz'isten, kidobatlak! - mordultam föl, majd visszaültem a székre.
- De úgy izguuuuuuuuuuuuuloooooooooook!!! - kiáltotta irtó magas hangon.
- Naa, nyugi - nézett rám Vörös. - Csak izgul, ez természetes - bólintott.
-Egyébként hogy hívnak? - döntötte oldalra a fejét mosolyogva.
Az előbb figyelmen kívül hagytam a fekete kérdését, erre a vöri is megkérdi. Perfect...
- Hívj Elveszett Léleknek... - forgattam a szemem, majd hátrasasoltam az ordibálós lányra. - Akkor is túl idegesítő - jegyeztem meg.
- Elveszett Lélek, elmondanád az igazi neved? - kérdezte felvont szemöldökkel Vörös.
- Én Monica vagyok, ő pedig Lis - mondta Monica. - A te neved sem lehet állami titok, nemde?
Szóval Lis. Ez minek lehet a becézése? Lisa? Elisabeth?
- John. Most boldogabb vagy, hogy ezt tudod? - vontam fel a szemöldököm Monicára nézve elhúzott szájjal.
Lis mosolyogva (ismét mosoly...) sóhajtott egyet.
- Örvendek - azzal előre fordult és nézte az elhaladó tájat elcsendesedve.
- Úgy szintén - fordultam el én is a tájat fürkészve. Egy ideig csöndben ültünk. Kissé megfagyott a levegő a "kirohanásom" után. Aztán Monica egyszer csak megszólalt.
- Ti hoztatok fegyvert?
- Kardot! Konyhakést! - sipította Ordibálós. Bár már nem is figyeltünk rá.
- Nem, miért kellett volna? - döntötte kérdőn Lis oldalra a fejét és Monicára nézett.
- Én egy bicskát - vontam meg a vállam.
- Nem tom', elővigyázatosságból - válaszolt Mona. - Meg nekem apám katona, szóval el se engedett volna puska nélkül - nevetett kínosan, majd a kezét a tarkójára tette.
- Barna vagyok sok szőke pillanattal!!! - nevetett Ordibálós. Aham, szuper...
- Ez most hogy jött? - fordult az ismeretlen bolondos lány Lis felé felvont szemöldökkel, mosolyogva.
- Csaaaaaaaak!!! - nevetett megint. Pff... - Díííínóóóóő!!!! - sipította pár másodperccel később. Mi? Mi az a DÍnóő?
Mintha megfagyott volna a levegő. Csak a csaj Dínóő-zött, bár még e fogalmat még mindig nem értelmeztem teljesen. De mindegy is, mert én így szeretem. Csöndben. Beletúrtem a vöröses barnás hajamba.
Hamarosan megérkeztünk a kijelölt elindulási helyre, a sofőr kiszállt, intve hogy jöjjünk utána, a cuccainkat meg hozzuk, mert a park egy házában fogunk megszállni.
- Jó, mozogjunk emberek - mondta sóhajtva Lis, hisz középen ült. Én viszont csak keresztbe tettem a kezem és hümmögve néztem őket. Monica erre kikászálódott a jeepből, erre Lis sóhajtva követte, bár szerintem az nem volt benne a számításaiban, hogy beakad a lába a kocsi kiszállójának a kis kiálló izéjében, így pofára esik... Vagyis megbotlott és zuhant a föld felé.
Gyorsan mozgósítottam a bal kezem, és a lány után kaptam elkapva a pulcsiját, majd mielőtt leesett volna, visszahúztam.
- Megtennéd, hogy nem esel el? - ráztam a fejem, majd lementem mellette. Ezután előre nyújtottam a kezem, hogy megfogja.
- K-köszönöm - köszönte meg, majd megszeppenten fogta meg a kezem, és lelépett a kocsiról. Mikor megfogta borzongás futott végig rajtam. Kicsi és hideg keze volt, mint anyámnak.
- Bocsánat na, szerencsétlenkedni csak szabad - sóhajtott egyet.
- Szabad... - sóhajtottam, majd elibdultam az épület felé. Majd a vállam fölött még visszaszóltam neki. - Aztán el ne ess nekem a kábelekben. Nem mindig menthetlek meg a pofára eséstől.
- Igyekszem nem mindig pofára esni...- mondta halkan.
Ordibálós meg tovább kiáltozta a megszokott mondatot. Egy csaj meg Lis mellé lépkedett.
- Jól vagy? - nézett rá.
- I-igen, köszönöm, jól vagyok - hallottam Lis válaszát a hátam mögül.
- Jól vagy, Lis? - És Monica is csatlakozott hozzájuk. Hát persze.
- Igen, jól vagyok, köszi. - Így Lis. Már csak azért is hallgatom őket, mert jobb elfoglaltságom úgy sincs.
- Akkor jó! Kedves tőle, hogy elkapott, nem? - hallottam Monica hangját. Kedves? Pff... Inkább természetes.
Lis köhintett egyet.
- Hát izé... Igen az... Kedves volt...- mondta halkan. Na, de jó... Elvesztettem a tekintélyem. Kedves voltam, köszönöm!
Elsőként értem be a szállóba a sofőr mögött, a portán ott állt egy pasas. Biztos ő fog minket elvezetni a szobákhoz. Egyébként szép kis kégli, simán ellaknék benne hosszabb ideig. Hamarosan mindenki beért mögföttem, Monica mosolyogva figyelte List, Lis pedig értetlenül fürkészte Monicát. Egyszóval ők elvoltak. Ordibálós még mindig Dínóő-zött (ne kérdezzétek mit jelent ez...), aztán megpillantottam egy japán vágású csajt. Eddig ennyire láthatalan volt eddig, vagy csak nem érdekelt. Mindegy.
Amíg Lis és Monica vitatkoztak, én odafordultam a portáshoz.
- Hány személyes szobák vannak? 
- Kettes - mondta egyhangúan a portás, majd ismét beletemetkezett a dokumentumaiba. Ekkor a japán csaj táskájából kiesett egy könyv, vagy mi. Különösebben nem érdekelt, mert már indultam is volna a szobámba, hisz a portást szemmel láthatólag nem érdekeltük.
Lis is elindult, viszont szerencsétlen lány megbotlott a könyvben. Miután felvette felénk fordult.
- Ehm... Kié ez a napló? - Remélem nem hiszi azt, hogy az enyém... - - Hahó! Kié a napló? - kérdezte később, mert senki sem válaszolt. Erre a japán lány vöröslő arccal kapta ki a kezéből, majd suttogva megköszönve és elsietett. Hát, erről ennyit.
- Nincs mit... - intett Lis katonásan, majd sóhajtva indult el, de nem vette észre, hogy ott an előtte a tulajdon bőröndje, és elesett benne. Hogy a francba nem képes észrevenni a saját bőröndjét?
Odalépdeltem a lány fölé.
- Na, mit mondtam? - nyújtottam a kezem.
Felnézett rám duzzogós arccal, majd fújtatott egyet, hogy haját kisöpörje az arcából.
- J-jól van na... Nem tehetek róla, a bőrönd... hibája volt! - fogta a bőröndre, majd megfogta a kezem, ezért felhúztam.
- Mit tett ellened szegény bőrönd...? - vigyorodtam el, bár a lökete nagy volt, így majdnem rám esett, de megállt az arcomtól pár centire. Ó, te jó ég... Kicsit... Hogy is mondjam, bezavarodtam.
- Kö-köszönöm..- motyogta halkan. - Ha tudnád hányszor állt az utamba ez a bőrönd... - motyogta, majd egy lépést hátrált. Láttam, apró pír futotta át az arcát, de mikor hátrább lépett az a bőrönd ismét ott volt, így megingott. Szerencse, hogy fogta a kezem. Ekkor Monica hátulról fogta List és arrébb rugdosta a bőröndöt. Lis vs bőrönd 0-1.
Megszorította a kezem, nehogy elengedjem, majd visszaállt a saját lábára.
- Bo-bocsi... - dadogta zavartan.
- Ugyan - forgattam a szemem. - Csak vigyázz magadra - vontam meg a vállam, majd elindultam arra az irányba, amit a pasas mutatott. Benyitottam találomra egy szobába, ahol egy lány buzgón írta a naplóját. Mikor meglátott összecsukta a könyvét és bedobta a táskájába. Kihátráltam a szobából. Akkor már inkább egyedül leszek... Bementem egy másik szobába, ami üres volt. Ott álltam az ajtó mellett amikor kopogtak, unottan nyitottam ajtót. A naplóslány. Még szétnézni sem volt időm, máris zargatnak?
- Rossz szoba, bocsi! - csapta vissza az ajtót, én meg kikerekedett szemmel bámultam a barna fára.
Kinyitottam.
- Mit vágod rám az ajtót, he?! - ráztam a fejem, majd kiléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Kezdjük felderíteni ezt a helyet. Benyitottam Monicáékhoz, ühm, találomra.
- Hisztis... - nézett rám a japán lány, aki pont akkor kopogott be.
- Kopogás? - kérdezte felvont szemöldökkel Lis.
- Lisbeth, beszélhetek veled négyszemközt? - mondta a japán.
- Luxus - válaszoltam, amúgy is, a japán kopogott. Monicára néztem, aki nagyban el volt foglalva.
- Uhum, persze - állt föl Lis.
- Gyere velem - intettem Monának, majd szúrósan néztem arra a kis japán csajra. Remélem tudja, hogy nem vagyok süket.
- Megyek - mosolygott, majd felállt, és idejött mellém. Áttuszkoltam Monicát a szobámba.
- Mit szeretnél? - pislogott. De te úristen... Japán csaj és Lis négyszemközt akarnak beszélni, nem?
- Semmit... 
Megfogtam a lány csuklóját, majd hullacsöndben kimentünk a folyosóra, és odalapultam a falhoz. Előttünk a fal derékszöges oldalán Lisék beszélgettek.
~ Valamit titkolnak... - gondoltam, majd kisasoltam. Az a japán vagy kínai csaj az arcát fogta a Lisnek az ujjával.
- Nem illik, nem illik! - csóválta a fejét a japán lány felénk nézve.
- Attól még szabad - vigyorodtam el. - De honnan gondolod? - pislogtam ártatlanul. Pff... Kis csitri.
- Mindegy, akkor nem titkolom - pillantott le ekkor a földre - Lisbeth, mondd el nekik, kérlek... Én nem tudom - nekidőlt a falnak és sírni kezdett. Én meg csak néztem. Mi rosszat mondtam?
- D-de... - esett kétségbe Lis, akinek ezáltal megtudtam a másik becenevét. Lisbeth. Szóval Elisabeth.
- Kérlek... - szipogta a földön ülő.
- Umh... - görbült le Lis szája, majd sóhajtott. - Jó... Jó...
- Csak mondd ki...
Felvont szemöldökkel néztem rájuk. Mi ilyen nagy titok?
- Csak nem lezbi vagy? - kérdeztem viccből. 
- John! - kiabált rám Mona, majd megütötte a vállam.
- Hé, ez fájt - vigyorogva toltam el a kezét a feketének.
- Bi...bi... biszex - mondta Lis lehajtott fejjel, ekkor a japán lány sírva elfutott.
- Na, Lis, ne viccelődj, halljuk az igazságot - tettem csípőre a kezem, miközben hátrapillantottam a becsukott ajtóra. Lis elszontyolodva nézett rám.
- Most ezt minek kellett?
Kikerekedtek a szemeim.
- Komolyan biszexuális? - pislogtam, majd ismét a szobára néztem, ahová rohant. Megvontam a vállam. Ez van. Nekem semmi bajom ezekkel a dolgokkal. Tőlem még egy yurit is lecsapathatna Tamarával vagy mit tudom én.
- Istenem John - tette keresztbe a karját Lis. - Menj utána és kérj bocsánatot... - sóhajtott.
- Ha most utána mennék, még jobban bömbölne. Majd bocsánatot kérek, ha lenyugodott - fontam keresztbe a karom, és oldalra fordítottam a fejem. Úgy utáltam, amikor parancsolgatnak nekem. Ezért is rüheltem az összes gondozónőt az árvaházban. De már csak négy év és kiszabadulok. Bár nem tudom, honnan lesz pénzem. Talán ebből a dinós akcióból meggazdagszom...
- Na mindegy - indult vissza Lis a szobájába. Na nehogy már hogy én legyek a bűnbak! Mérges voltam, bár nem tudom miért. Mérges voltam magamra, amiért így viselkedtem a lányok előtt. Mérges voltam Lisre, amiért elkezdett parancsolgatni, és Monicára is, amiért nem állított le azonnal. Még a japánkára is mérges voltam, de ő nem csinált semmit. Vagyis... Nem! Nem csinált semmit! Dúl-fulva mentem be a szobámba, majd magamhoz vettem a jó öreg fülhallgatót, aki mindig megmentett mindentől. A szoba közepén ülve "hallgattam" az állítólagos zenét. Viszont most tényleg ment egy dallam a fejemben. Az, amit édesanyám dúdolt nekem mindig lefekvés előtt. Elszorult a torkom. Ötéves fejjel sosem értettem, miért kellett ott élnem a többi gyerekkel az árvaházban. Annyit tudok, hogy van egy nővérem, akinek sosem kellettem, pedig ő már akkor felnőtt volt, amikor árvaházba kerültem. Most már fáj... Hogy elvesztettem mindenkit körülöttem. Kopogás hallatszott, mire próbáltam nem elbőgni magam, de akaratlanul is anyára gondoltam. Végül mormogtam egy alig hallható "Gyere"-t, csak hogy ne tűnjek bunkónak. Bár nem nagyon izgat ki minek tart, de azért az udvariasság sem áll távol tőlem.
Lis nyitotta ki az ajtót. Köszönt, majd idesétált mellém. 
- Mit ak... szeretnél? - pillantottam rá. Eddig észre sem vettem, mennyire hasonlít anyámra. Elkaptam a fejem róla.
- Én azt szeretném... - kezdett bele, csak először leült mellém az ágyra. - Vagyis, bocsánatot szerettem volna kérni, amiért parancsolgattam... Nem akartam, csak valamiért mindig elszomorodok ha más is, és érted... Szóval sajnálom, ne haragudj... - nézett rám bűnbánóan.
- Furcsa egy lányt vagy te... - gondolkoztam el, lepillantva a kezemre. Gőzöm sincs miért mondtam ezt neki... De én így gondolom.
- Hmm, furcsa? - kérdezte fürkészve az arcom. - Mondták ezt már egy páran de sosem értettem miért... Te miért gondolsz furcsának? - kérdezte oldalra döntött fejjel.
- Érezted már úgy, hogy kihasználnak? - néztem újra a lányra.
- Igen, éreztem. Sőt, tudtam - sóhajtott. - Miért kérdezed? 
- És tudod, miért használnak ki? - pislogtam felé. - Mert hülye vagy. És tudod, miért vagy hülye? Mert mindent megteszel azért, hogy szeressenek. Ezért használnak ki. És ezért vagy hülye... - mondtam ki a véleményemet. - És ezért vagy furcsa - válaszoltam az eredeti kérdésére.
- Óó, köszönöm a szép megnevezéseket - húzta fel az orrát és duzzogón nézett maga elé.
Bár nem sokáig tartott, ugyanis arca megenyhült, inkább komor lett.
- Én nem azért teszek meg mindent hogy szeressenek... Én szeretem az embereket, próbálok mindenkivel jóban lenni a maguk módján mert nem szeretek feszült légkörben lenni - mosolyodott el keserűen, még mindig maga elé meredve.
- Elismerem, lehet hogy hülye vagyok, sőt tudom hogy az vagyok... Nem zavar ha az orrom alá dörgölöd, mert legalább eszembe jut - elhalkult.
- Jól esett? - mosolyodtam el enyhén. Legalább kiadta magából a dolgokat.