- Ryuk! Ryuk, nyiss ajtót! Hallod? - dörömböltek az ajtómon. A kis Futoshama lány volt... Történetesen a testvérem jegyese. De mit keres az ajtón előtt ilyenkor? Igazán hagyhatna aludni! Most már mindegy alapon kikászálódtam a meleget adó fekvőhelyemről, majd álmosan, összekócolt szőke hajjal jelentem meg előtte az ajtóban. Zöld szememből értetlenség sütött a lányra, viszont ő nem zavartatta magát, belibbent, majd helyet foglalt az ágyamon és elkezdte a panaszáradatot. 

- Ryuk! A bátyád két napja nem kívánt nekem jó reggelt-et. És ha ez még nem lenne elég elszomorító, már egy ideje nem vitt el sehová, arra hivatkozva, hogy tanulnia kell. Mi baja van? Mond csak, az egész Takashi család ennyire stréber? Te is állandóan azokat a könyveket, rajzmagazinokat vagy miket bújod, a húgod tegnap meg azzal jött oda, hogy mennyi egyszer egy! 

- Chiharu, arról nem tehetek, ha Atsushi elhanyagol. Nem, nem vagyunk stréberek, de Atsushi-kunnak fontos ez az időszak. Azok nem rajzmagazinok, hanem mangák, Hana pedig csak letesztelte, mennyire vagy ostoba. És ha megbocsátasz, szombaton vagy délig szeretnék szunyálni! - daráltam le ugyanolyan kritizáló hangnemben, mint ő, majd kifelé mutattam. Chiharu összehúzott szemekkel ment ki, majd bevágta maga után az ajtót. Pedig tőlem igazán megszokhatta volna az ilyen kitessékeléseket... Visszamásztam a kis "kuckómba", magamra húztam a takarót, és újra behunytam a szemem. Tényleg megpróbáltam aludni, de Chiharu miatt nem lehetett. Ugyanis a nappali felől az ő ordibálása hallatszott, meg valami csattanás. Biztos leszidja Atsushi. Őrült az a nő... Nem értem meg, miért nem érti, hogy a bátyámnak tanulnia kell. De már teljesen befogadta a család. Már hozzátartozik a reggeleimhez. Apám eleinte egyáltalán nem szerette, de el kellett fogadnia. A kinti kiabálás lassan csillapodott, szóval szerencsére el tudtam aludni. Legközelebb már Atsushi-kun fejét pillantottam meg, aki rázza a vállam. 

- Kelj már, elkésel! - keltegetett, majd mikor látta, hogy nyitogatom a szemem, felpattant és kidobált egy csomó cuccot a szekrényemből. Felültem, majd nekitámasztottam a hátam az ágykeretnek. - Hova megyek? - kérdeztem őszintén, mert tényleg nem tudtam, mi történt. 

- Hogy lehetsz ilyen feledékeny? Nyári munka! - rázta a fejét, miközben kidobott nekem egy övet. Teljesen kikent a fejemből, hogy nyári munkát vállaltam a gyors büfében. Ah, semmi kedvem ehhez. Atsushi kisietett a szobából egyedül hagyva engem a tömérdek ruha között. Kikászálódtam az ágyból, a földre söpörve ezzel pár felsőt, majd erőt vettem magamon és felhúztam magamra egy pólót és egy nadrágot. Gyorsan meglátogattam öreg barátomat, a mosdót, majd a fürdőszobát. Ezután savanyú arccal küzdöttem el magam a hűtőig. De hiába ez a sok szenvedés, mert csak egy vajas doboz kongott benne. Szikrázó szemekkel emeltem ki a vajat, és magamba vagy ötször elátkoztam Chiharut, amiért nem volt képes bevásárolni. Átkutattam még a konyhában a szekrényeket, a polcokat és minden lehetséges helyet, ahol ételt találok, majd csalódottan bámultam a gyűjteményem. Két szikkadt kifli, egy félig üres vajas doboz, egy kevéske üdítő, és egy eléggé bontott csomagolású rágó. Mért pont most kell kifogynia az élelmiszer raktárainknak? Élvezik, ha látják, hogy éhesen megyek munkába? Utána már nem nagyon érdekelt, benyomtam a két kiflit a vajjal, lenyakaltam az üdítőt, és bekaptam a félig bontott csomagolású rágót. 

- Elmentem! - kiáltottam úgy minden házban tartózkodónak, aki Hana és Atsushi lehetett. Kiléptem az ajtón, ezt követően bezártam a lakást magam után. Hanyag léptekkel mentem az utcasarokig, onnan már szinte osonva. Drága jó Masuda bácsinak van két szép nagy vadállata, amit valahogy nem képes kikötni. Valamilyen oknál fogva mindkettő vak, de ez sem akadályozza meg őket abban, hogy megkergessenek. Mondjuk a fiatalabbik nyugodtabb, az nem pazarolja a drága idejét arra, hogy emberek után futkosson. Lapulva mentem el a kerítésük előtt, viszont legnagyobb szerencsétlenségemre ráléptem egy faágra, ami ketté reccsent a lábam alatt... Az idősebb felfigyelt, de még nem indult meg. Annyira megijedtem, hogy egy pillanatra még levegőt sem mertem venni. Tettem egy lépést. Majd még egyet. Elkacsáztam az utca végéig, befordultam a sarkon, majd egy hatalmasat sóhajtottam. Két perc múlva - ugyanis addig még ott pihengettem - vicsorgást hallottam a hátam mögül. Egy pillanatra tuti megállt a szívverésem, de nekiiramodtam futni. Szerencse, hogy jó kondiban vagyok, bár szerintem ennyi nem elég, hogy az öreg dög ne érjen utol. De ezekre az esetekre találták ki azt a jó öreg diófát, ami ott volt nem messze a saroktól. Az Akamaru gyerek már ott üldögélt a fa tetején, és amikor meglátott mozgósította a vízipisztolyát, ugyanis a kutya félt a víztől. Mikor hatótávolságba ért a kutya elkezdte spriccelni a vízzel, előnyt adva nekem, hogy felmásszak a fára. 

- Kösz, Akamaru... - lihegtem, és csodáltam, hogy ép bőrrel megúsztam ezt a találkozást. Mondjuk már nem hiába öreg az a kutya. Meg vak. De a szaglására hagyatkozik. 

- Ez természetes! - kacsintott a kissrác a nagy mogyoróbarna szemével. 

- Egyszer beperelem azt az embert...

- Igen, szerintem is jó lenne, ha Masuda bácsi tenne már valamit ez ügyben. 

A kutya még körözött a fa körül vagy kettőt, és amikor belátta, hogy reménytelen az eset, orrára hagyatkozva visszafordult, hogy hazamenjen. 

- Hová mész, Ryuk-kun? - kérdezte a kisfiú kíváncsian, lábát lelógatva hintáztatta. 

- Nyári munka... - legyintettem, majd megindultam a fáról lefelé, majd leugrottam. Letöröltem magam, majd elköszönve a fán ülő fiútól tovább mentem. Már csak két utca! Ez valamelyest fellelkesített, kicsit gyorsabban haladva mentem tovább. Hihetetlen, hogy nem bírja kikötni azokat a dög állatokat! Legalább Akamaru mindig ott van, és általában mindenkinek segít. Ezt meg is köszönik neki édesség, vagy egy kis apró formájában. Ha nem így lenne, már a fél várost megtépte volna az az öreg állat. Én is annyiszor próbáltam már megköszönni ezt, de tőlem sosem fogadott el semmit. Szóval én már csak szavakkal fejezhetem ki hálámat. Befordultam az utca végén. Kiértem a mellékutcákból, tadam, egy hosszabb mellékutca. Tokyo ennek a negyedében élők ezt a hoszabb utcát csak főutcának hívják. Ha kell valami kb. eddig kell lemászni, mert itt elegendő bolt található, ha be akarsz szerezni valamit. A gyors étterem rögtön egy tíz méterre található a mellékutca kijáratától. Engem nézve még ez a táv is felér egy maraton futás hosszával. Belesimítottam a szőke hajamba, ezután sóhajtva megindultam a büfé felé. Odaérve bekukucskáltam az ajtó üvegén, elkenődött képpel téptem fel a kilincset, beléptem a kinyílt ajtón, majd felmértem a terepet. Mindössze két vendég, egy pincérlány, és a vigyorgó tulaj előttem. Hátraugrottam, mert gőzöm se volt, hogyan került oda. 

- J-jó napot! - fürkésztem a kövérkés embert, aki rémisztően mosolygott rám. Sőt, úgy nézett ki, mintha felakarna falni. Hát nem ez lesz a kedvenc munkahelyem... 

- Takashi Ryuk? Már vártuk! - csapta össze nagy tenyerét, melyeken ujjai inkább egy virslihez hasonlítottak. 

- Ön lesz a rendelés felvevő, remélem tudja mi a dolga! - kacsintott, majd mögém kocogott, és elkezdtett előre tuszkolni. A pult mögé ráncigált, majd bemutatta a kasszát. Régi volt, és ózsdi. 

- Mindössze ezt a gombot nyomja meg, akkor kinyitódik, és beteheti a pénzt! - nyomogatta a tulaj a gombot. - Becsukni úgy tudja, ha visszatolja! Sok szerencsét! - paskolta meg a fejem, az arcom pedig fintorba torzult. Engem csak ne fogdosson a hurkás ujjaival! De ahelyett, hogy véleményt nyilványítottam volna, csak bólintottam egy aprót és leültem a mögöttem lévő székbe. Egy darabig még tűrtem az unalmat, csak aztán elég gáz volt ott üldögélni a csöndben egy fél óra után. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy hosszú feketés barnás hajú lányka lépett be. Biztos sietett, hisz zihálva jött oda hozzám, majd arcán egy fülig érő mosoly jelent meg. Egyik szeme el volt takarva a hajával, és a másikat is elhalmozták a tincsek. 

- Szia! Nem tudod hol van a tulaj? - de szinte még el sem mondta kérdését, az említett ember odalépegetett mellé. 

- Yiruma Akari! Örvendek! Fogja a seprűt, és kezdhet takarítani! - utasította a lányt, aki egy óriásit bólintott, szinte meghajolt, kikerülte főnökét és odasietett egy ajtóhoz, amin nagy betűkkel a Szertár szót lehetett olvasni. A főnök urat mintha a föld nyelte volna el, csak én maradtan, Aki, vagy ki, meg a pincérlány, aki nagyban nyomkodta a telefonját. Ennél izgalmasabb munkát már el sem tudok képzelni... Az a Yiruma lány kihozta a seprűt, majd nagyban tisztogatni kezdte a padlót. Én ezt egyáltalán nem mondanám sepregetésnek, inkább csak nagyobb koszt csinált. Egy idő után már meguntam a szenvedését, kijöttem a pult mögül, majd kikaptam a kezéből a seprűt.
- Nem így kell! Nézd csak, egyenletesen, egy irányba seperd! - mutattam neki, hogyan lenne a helyes, ő pedig piroskás ábrázattal figyelt engem. Visszaadtam neki az eszközt, ő pedig meghajolt, csakúgy, mint a főnök előtt. 

- Köszönöm! - majd újra seperni kezdte a port és az elhagyott szemetet, de most úgy, mint ahogy én mutattam neki. Visszamásztam a pult mögé, majd kényelmesen elhelyezkedtem a székben. Annyira kényelmesen, hogy be is aludtam. A három óra előtt egy fél órával a Yiruma lány keltegetett. 

- Na végre kinyitottad a szemed... - könnyebbült meg, amikor látta a kinyílt szemem. Odafordította a fejem a kijárat fele. Már vagy heten álltak ott, morgolódva. 

- Nem tudom, hogyan kell kezelni a kasszát, ezért vettem a bátorságot felkelteni önt... 

Gyorsan felugrottam, majd körbenéztem papírt keresve, amire írhatom a rendelést. De ha már írni kell, kéne egy toll is. Yiruma mintha olvasott volna a gondolataimban, a kezembe nyomta mindkettőt. 

- Mit adhatok? - kérdeztem erőltetett mosollyal az arcomon, viszont ez nem igazán vált be, ugyanis csak egy gúnyos vigyort kaptam válaszul. 

- Egy sült krumplit... Remélem a kiszolgálás gyorsabb, mint a rendelésfelvétel - szúrta oda a nő mellékesen, én pedig ökölbe szorított kézzel írtam le a rendelését, majd kínos mosollyal fordultam hátra, odaadni a papírfecnit egy kék(?) hajú nőnek. Lassan felvettem a rendeléseket, a pincérnő pedig kivitte mindet. Eközben három órát ütött az óra, Főnök pedig kilibbent az irodájából. 

- Holnap találkozunk, kis tanonckáim! - nevetgélt, majd kilökött minket az utcára. 

- Milyen elbúcsúzás már ez?! - dühöngtem, de akkor már becsukta az ajtót. Yiruma elindult, arra, amerre nekem is kellett mennem, ezért odamentem mellé. Ő lesütötte a fejét, én pedig alaposan végigmértem. Göndör feketés, barnás fürtök, alacsony termet, vékony test, pici láb. Mint egy tündér... Vagy egy kisgyerek. Viszont a szemét nem látom. 

- Én Takashi Ryuk vagyok! - mutatkoztam be neki, és reménykedve néztem rá, hátha megpillanthatom a szemét. Viszont nem volt hajlandó rám nézni. 

- Én Yiruma Akam... Akari - válaszolt nekem. Szóval mást kell bevetnem, ha meg akarom nézni az arcát. Eddig kétszer láttam; unalmamban és félálomban. Nem tudtam rendesen végigmérni. De nem akart felnézni, szóval a felderítést halasszuk holnapra. Ő lekanyarodott valahol, én meg mentem hazáig. Akamurát most nem láttam kint ülni a fán. Kár, pedig szívesen megbeszéltem volna vele a mai napot. Hazaérve Chiharut találtam csak, amint a bevásárlószatyraiból pakolja ki az ételt. 

- Szia Ryuk, hogy telt a napod? - szólalt meg pakolás közben. 

- Nem történt semmi érdekfeszítő - vontam vállat, majd lecuccoltam az asztalra. Elkoboztam egy jeges teát, majd felplattyogtam a szobámba. Vajon Yiruma miért viselkedett úgy velem? Volt valami visszataszító rajtam? Kérdésekkel bombáztam magam, közben eldőltem az ágyamon. Két perc múltán Hana ugrált be zavartatás nélkül. Rögtön felkeltem. 

- Mit keresel itt? - dörmögtem, a húgom pedig mosolyogva válaszolt. 

- Chiharu megkért, hogy gyűjtsem be a szennyest. 

El is kezdte, de szinte mindent felszedett, és nem is nézte, hogy koszos-e vagy sem. Még a holnapra kikészített pólót is berakta a kosarába. 

- Hé, tedd azt le! - parancsoltam rá, de ő csak a fejét rázta. 

- Szagoltad már milyen büdös? Ne is álmodj róla, hogy itt hagyom! - azzal kihúzta a kosarat a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Az első, amit csináltam, hogy megszagoltam a pólót. Nem is az! Még csak három napja van rajtam! Még be se fejeztem a dühöngésemet, már is újra belépett valaki az ajtón. 

- A szobám nem átjáró! Istenem, a kopogás luxus? - kezdtem a kitörni vágyó leszidásom. - Nem elég, hogy mindenki itt császkál, ezennel a magánéletem a nullával vetekedik, még folyton magamnak kell élelmet szereznem reggelente, mert Chiharunak tizenegykor jut eszébe kaját hozni! Mióta anya meghalt, apa teljesen életképtelen, így nekem kell a pénzt keresni, amíg te a tanulmányaiddal foglalkozol, meg a barátnőddel tervezed az esküvőd! - zúdítottam Atsushira minden dühöm. Jó volt kiadni, hogy mi bántott. Viszont Atsushi teljesen meglepetten és megsemmisülve állt az ajtómban. 

- Kész az ebéd... - nézte a padlót, majd hátrált, és behúzta az ajtót. Lerogytam az ágyamra. Képes voltam a semmiért leordibálni Atsushi-kun fejét? Normális vagyok? De igazam volt. A nyári munka mellett, ami hétvégén van, minden hétfőn és szerdán az uszodában játszok eladót, keddenként pedig Sasuke-vel oktatok teniszt. Eközben apa, ha itthon van, jár kel a házban, mint egy szellem, ha nem akkor a kocsmában issza le magát. Atsushi tanul, mint egy állat, Chiharu be van fogva a házimunkára és Hana pátyolgatására. Ez így nagyon nem jó. Letörten baktattam le az emeletről a nappaliba, ahol általában ebédelni szoktunk. Mint mindig, most is a megszokott helyen kellett ülnünk. Apa az asztalfőn, jobbján Atsushi, balján meg én. Mellettem Hana, Atsushi mellett pedig természetesen a menyasszonya. Az apával szenbeni szék mindig üres volt ilyenkor. Az volt anya helye. Atsushi teljes csöndben ebédelt, Chiharu vetett rá néhány aggódó pillantást, de nem mert szólni. Mikor végzett megköszönte az ebédet, felállt az asztaltól, és távozott a Chiharuval közös szobájukba. Nekem meg előjött a lelkiismeret furdalásom. Elpusztítottam a maradékom, majd eldőltem a széken. Néztem apát, aki minden egyes falatot csigalassúsággal rágott meg, néztem Chiharut, aki nyugodtan ebédelt. Majd Hana felé fordítottam a fejem. Aki egy nagy vigyorral nézett rám. 

- Mi van? - pislogtam rá, ő pedig továbbra is csak vigyorgott, de nem válaszolt semmit. Elkönyveltem nem normálisnak, majd felálltam. 

- Köszönöm, finom volt - biccentettem Chiharu felé, viszont ő még a saját adagjával volt elfoglalva. Felmentem, majd beraktam a kedvenc bandám zenéit. Bömböltettem egy jó ideig, majd Hana rontott be. 

- Fejezd már be! Ebben a hangzavarban még a saját gondolataimat sem hallom - fogta a tenyerével a két fület, én pedig egy sóhajtás kíséretében lehalkítottam a zenét. 

- Nem is hittem, hogy vannak gondolataid... - cukkoltam a húgom, aki idegesen kitrappolt a szobámból. Unottam előkaptam a laptopom, és elkezdtem böngészni a neten a mozifilm után. Szombaton mindig filmezni szoktunk, és most én vagyok a soros a kiválasztásban. De azokat a filmeket, amiket én teszek be csak Hana szereti. Mert ezek gyakorlatilag nem is filmek, hanem mesék. Ugyanis animéket szoktam lesni. Mivel egy film hossza kb. két óra, egy animeé (ha sorozatos) fél órás, így négy részt szoktunk megnézni. Most az Ao No Exorcist szoktam nézetni velük, és ez még Chiharunak is bejött. Csak azt nem szereti, hogy Shura-ra nem terveztek pólót, csak fürdőruhát, és Hananak így kell néznie. Mikor megtaláltam a mozifilmet, átmentem facebookra, és estig azon játszottam. Hat óra fele kopogás hallatszik, majd Chiharu nyitotta ki az ajtót. 

- Bejöhetek? 

- Hiszen már bent vagy - vontam vállat fel sem pillantva, Chiharu pedig odalépegetett az ágyamhoz. 

- Mint mondtál Atsushi-channak? - kérdezte tőlem olyan hangnemben, mintha legszívesebben élve kisütne. 

- Atsushi a bátyám, azt mondtam neki, amit akarok! És kérlek, menj ki! - mondtam két percces fázis késéssel, de még mindig nem néztem fel, csak azt láttam, hogy a lány lába távolodik és becsukódik az ajtó. Unatkozás képpen beraktam a filmet, még vacsorázni se mentem le, akár mennyit dörömbölt Hana az ajtómon. A végére már bealudtam, szóval a többieknek ugrott a szombati filmezés. Reggel ébresztőre ébredtem. De... Nekem nincs is ébresztő beállítva az órámon. Lenyomtam a leállítás gombot. Csörögjön a francnak hajnalok hajnalán. Viszont öt perc múlva újra zenélni kezdett. Morgolódva lenyomtam újra, majd ismét félálomba merültem. Nem kellett sok, a telefon újra rákezdte. 

- Atsushi!!! - kiabáltam kipattanva az ágyból megragadtam az engem kínzó szerkezetet, és nekivágtam az ágyamnak. Nagyot huppant a takarón, de én akkor már a szekrényemből dobáltam a ruháimat. Jól megcsinálta. Tudta, hogy kinyomom, ezért ötpercenkét beállítgatta. Felhúztam magamra egy farmert, egy KS pólót, felkaptam a hátitáskám, utána leviharoztam a konyhába. Feltéptem a hűtő ajtaját, majd kihalásztam egy cola-s dobozt. Rögtön ki is nyitottam a hideg italt, ezáltal kicsit lecsillapodtam. Nem volt étvágyam, szóval a reggelizés kiesett a reggeli rutinomból, így a tisztálkodás pont következett rajta. Mikor minden szükséges dolgot elintéztem kitrappoltam a nappaliba. Ott csak Chiharu tartózkodott, aki nagyban fejtegette a rejtvénymagazint. Észre se vette, hogy elmentem mellette, majd kimentem az ajtón. A drága jó Masuda bácsi öregebbik dögje már megint kint császkált, és simán kifért a kerítés alatt. Én már a sarkon elkezdtem futni, meg se vártam, hogy odaérjek. Ő pedig természetesen kimászott, és a maga öreges tempójában futni kezdett utánam. Már csak egy kicsi az utca végéig, és ott lesz Akamaru a diófánál! Bekanyarodtam, de egy pillanatra lefékeztem. Akamaru sehol. Újra nekiindultam a fához, felcsinpaszkodtam, viszont a kutya odaért, és elkapta a bokámat. Azta rohadt... Ordibáltam egy sort, mire Nobuka futva jött ki. Méghozzá egy puskával. Célzott, és lőtt. Telibe találta a fát a kutya mellett, az meg úgy megijedt, hogy elengedett, és rohant hazafele. A szívem még mindig vadul kalapált, elengedtem a faágat, majd leestem a földre. A nő visszaszaladt, majd egy dobozzal jött vissza. Rögtön kezelésbe vette a lábam. 

- Ezzel gyermekem nem mész sehová - állapította meg, majd felsegített. Becipelt a házba, majd leültetett az ebédlőben az asztalhoz. 

- Akamaru! Vendégünk érkezett! - kiabált, mire nagy robajjal kijött a konyhából az említett fiú. Az arcomon rögtön egy mosoly jelent meg, amint megláttam. Hiányzott tegnap délután, hogy ott kint üldögéljen. 

- Úristen Ryuk... Ryuk, mi történt?! - ijedt meg azonnal, amint meglátott a vérző lábammal együtt.

- Megrángatott az a Masuda-dög... - húztam el a szám ránézve a lábamra. Nem valami szép. Akamaru édesanyja már lefertőtlenítette, meg ellátta, épp most végzett a kötözéssel. 

- Így ni! - húzott rajta egy utolsót, majd felnézett és rám mosolygott. 

- Beviszünk Akamaru-kun szobájába. Pihengetned kell! Akamaru, gyere segíts! 

Mindketten alám nyúltak, majd becipeltek a szobába. Ott lefektettek az ágyra, Akamaru édesanyja pedig kiment főzni egy kis teát. Ketten maradtunk a tágas szobában. Akamaru pedig leült az ágy szélére. Nem tudom miért, de egy kicsit fülledt volt bent a levegő, és csak úgy vibrált. Kezdtem zavarban érezni magam a fiú társaságában. Régóta ismerem már a kölyköt. Úgy három éves korom óta. Akkor költöztek ide, mikor Akamaru egy éves volt. Anya akkor még élt, és nagyon összebarátkozott a fiú anyjával. Én meg általában elkísértem és játszottunk Akamaruval. Egyikünk sem szólalt meg, én belevesztem az emlékekbe, Akamaru pedig csak az ágyat bámulta. Már majdnem felhoztam a tegnapi boltos témát, hogy ne legyünk ilyen helyzetben, viszont akkor betoppant Akamaru anyja. 

- Kész a tea! - mondta, majd lerakta őket a fiú kis asztalára. Ezután kihátrált, és újra ketten maradtunk a zavarunkban. Igazából nem is tudom, miért voltam zavarban. Talán mert nem szólalt meg? Gőzöm sincs. Csak kényelmetlen volt ez az egész. 

- Akamaru-kun, hogy hogy nem voltál kint reggel? - törtem meg a csendet. 

- Elaludtam... - mondta elhaló hangon, majd láttam, hogy két kövér könnycsepp gördül végig pirosas orcáján. 

- Sajnálom Ryuk! Nagyon! Ott kellett volna lennem... Az én hibám! Nagyon sajnálom... - sírta, közben belemarkolt a takaróba. Én, amennyire bírtam, odamásztam a fiúhoz, majd megsimogattan a hátát. 

- Nincs semmi baj, Akamaru! - simogattam, ezután megfogtam a vállát. - Nem a te hibád! - nyugtattam, ő pedig nekidőlt a vállamnak. - Nem nagy knuszt...

- De... De részben az enyém... Akkor öltöztem föl, amikor anya kirohant. A-aztán egy durranás, és... Le...lelőtte? - zokogta a földet nézve, de már kezdett megnyugodni. 

- Nem, dehogy! - ráztam a fejem a kérdésére. Tovább simogattam, majd a csönd újra letelepedett a szobára. Kicsit furcsán éreztem magam úgy, hogy a feje a vállamon nyugszik. De még kicsi, nem? Ö... Hát nem. Így végignézve Akamarun kicsinek tűnik. Viszont csak egy év van köztünk, kicsit több. Meg hát olyan aranyos fiú, ehhez társul a kicsi termete, ezért kicsit fiatalabbnak nézik. Már nem tudom mióta ülhettünk így, de kopogás hallatszott az ajtó felől. Rögtön szétrebbentünk, Akamaru felpattant, én pedig feltettem a két lábam az ágyra, bár ez egy kicsit nehézkesen ment. Ezután eldőltem az ágyon. Akamaru a szemébe simította fekete tincsét, majd ajtót nyitott. Nobuka, Akamaru édesanyja lépett be egy tálcával. 

- Remélem szereted a rament - mosolygott, majd Akamarura pillantott. - Akamarunak az a kedvence! 

- Tudom... - mosolyogtam vissza, majd Nobuka odament az ágyhoz és lerakta a tálcát, amin két tál ramen volt. Az egyiket elvette róla, majd odaadta Akamarunak. Kezembe vettem a pálcikákat, majd enni kezdtem. Ettől Akamarunak is megjött az étvágya. Odatelepedett mellém az ágyra és ő is enni kezdett. Az ebéd végeztével felhívtam Chiharut, hogy hat óra fele jöjjön értem Akamaruékhoz. Az egész napot itt töltöttem a fiúval. Most már szerencsére nem hibáztatta magát a történtek miatt. Viszont egy darabig nem mehetek dolgozni. Sehová. Se nyári munka, se eladóskodás, se tenisz oktatás. Öt óra körül Masuda bá felháborodva állított be Nobukához. Ezt onnan tudtuk, hogy ordibálás hangzott odakintről. Akamaru kiment, két perc múlva valaki kint bevágta az ajtót, a fiú pedig visszajött hozzám.

- Masuda? - pislogtam  fiú felé.

- Elment. Ki fogja kötni a kutyát, és megjavítja a kerítést. Teljesen megértette, hogy szükség van erre, és nagyon sajnálja a történteket - mesélte Akamaru, miközben visszamászott mellém az ágyba. 

- De az előbb még őrjöngött... - néztem a fiúra csodálkozó tekintettel. - Hogy csináltad? 

- Az maradjon az én titkom! - kacsintott egyet, majd előkotort egy társast. Azzal játszottunk hatig, amikor belépett Chiharu. Furcsálva nézett minket, de nem szólt semmit. Megértem. Olyanok voltunk, mint két hét éves. De élveztem. Sok délutánt töltöttem már a fiúval, de az mind régen volt. Így tizenhét évesen már más... Elköszöntem Akamarutól és Nobukától, majd kibicegtem Chiharuhoz a kocsiba. Egész hazaúton - ami lehetett úgy öt perc -, mosolyogtam, és egyáltalán nem figyeltem Chiharu leszidására. 

- Ryuk, mi ez az ábrándos mosoly? - nézett hátra a lány, amikor leállította a motort. 

- Milyen mosoly Chiharu? - sóhajtva kikászálódtam az autóból, majd a lány mögött bebicegtem. Majd segített felmenni a szobámhoz. Bementem, Chiharu meg ment le vacsorát készíteni. Fáradt mosollyal kapcsoltam fel a villanyt. A tekintetem pedig az ágyamra siklott. 

- Uramatyám... - kerekedett el a szemem. Horrorba illő jelenet volt. Már csak a vihar hiányzott meg az effektek. Ott ült az ágyamon, ijedt fejjel és kisírt szemekkel, kócos hajjal. 

- Mit csinálsz te itt ilyenkor, Hana?! 

- Aggódtam miattad, azt hittem nem jössz vissza hozzánk... 

Csak a szememet forgattam, majd odatipegtem mellé. 

- Hogy lehetsz ilyen buta? Sosem hagynálak itt benneteket!

- Atsushi nem ezt mondta... - motyogta a kislány, én pedig nem hittem a fülemnek. Szóval a tegnapi kirohanásomat úgy értelmezte, hogy nem szeretek velük lenni? Hogy lehet valaki ilyen gyerekes? 

- Ugyan Hana, Atsushinak biztos agyára ment a sok tanulás! Én mindig itt leszek - nyugtattam, és sikerült mosolyt csalnom az arcára. Kissé vidámabban baktatott ki a szobámból, én pedig elterültem az ágyamon. Nem sokkal később kopogás hallatszott, majd Chiharu dugta be a fejét. A lábával kinyitotta az ajtót, majd a tálcát, ami a kezemben volt lerakta az éjjeliszekrényre. Egy kis sushi, egy szelet sütemény és egy pohár víz. Utána leült mellém. 

- Láttad Hanat? 

- Igen! Igazán szólhattál volna, hogy bent volt! A szívbajt hozta rám! - csattantam föl, Chiharu pedig elnevette magát. 

- Atsushi miatt volt ilyen... A beszólása után alapos fejmosást kapott, Hana pedig nem akart megnyugodni. De pontosan mit is csináltál a lábaddal? 

- Tudod, van Masuda bának a két vak kutyája. Az idősebbik kipécizett magának, és minden áldott reggel megkerget. Akamaru pedig minden reggel ott van, és segít. Csak most elaludt, és az a dög meg elkapott. Nobuka puskával ijesztette el - meséltem el a lényeget. 

- Igen, a durranást idáig lehetett hallani. Nem tudtam elképzelni, kik lövöldöznek... Na, de mindegy, hagylak pihenni... - mondta egy vigyorral az arcán, amit nem tudtam hova tenni. De mielőtt megkérdezhettem volna, mi volt az, ő már kint is volt. Behunytam a szemem. Végre alhatok... A kaja pedig ott maradt a szekrényen. Szerencsére most Atsushi nem kapcsolta be az ébresztőt, így addig aludtam, ameddig akartam. Történetesen délután fél egyik. Pislogva feltápászkodtam, és szinte önkéntelenül mosolyra fakadtam. 

- Hát te Akamaru? - mosolyogtam a fiúra. 

- Jöttem meglátogatni beteg barátunkat - vigyorgott, majd felállt, odajött, és odamászott mellém az ágyba. 

- Hogy vagy? 

- Emlékszel még arra, amikor anya meghalt? - váltottam témát hirtelen. Látszólag meglepte a kérdés a fiút. 

- Igen, azóta nem jöttél át hozzám... Csak suliba menet láttalak. 

- Igen... Hat éve történt - motyogtam. Nem tudom, hogy jutott ez eszembe. És a következő szó is kibukott belőlem.

- Sajnálom... 

- Ugyan! - legyintett egy vidám mosoly kíséretében. Így ültünk egy darabig, majd egyszerre szólaltunk meg. 

- Hoztam egy kis --- 

- Nem vagy --- 

Nem fejeztük be a mondatot, ugyanis mindketten nevetésben törtünk ki. Így telt szinte minden napom. Akamaru minden reggel átjött egy doboz őszibaracklével és jókat beszélgettünk. Szinte bepótoltuk azt a hat évet, amit elmulasztottam. Csak akkor volt gáz, amikor munkába kellett állni. Szeles reggel volt, a hangulatom pedig hűen tükrözte az időjárást. Miután minden felszerelésem a táskában volt, átmentem a fürdőszobába. Mosakodás után lebaktattam a szobámból a konyhába. Reggelizni nem volt kedvem, így csomagoltam egy duplasonkás szendvicset, azzal elindultam otthonról. Mostanra már meggyógyult a lábam, és kaptam mindenhonnan betegszabadságot. Még a büfében is, pedig ott csak nyári munkázok. Őrült az a tulaj, egyszerűen őrült. De jól jártam vele. Elmenve Masuda háza mellett láttam, hogy az öreg ott van kikötve. Vajon mit mondott a gazdinak Akamaru...? A gondolataimba mélyedve mentem, közben észre se vettem, hogy követ egy fekete árny. Csak akkor láttam meg, amikor a táskámból kiesett a sonkás szendvics. Biztos nem húztam össze rendesen a cipzárt. A fekete követőm pedig lecsapott rá. Rögtön elkezdtem elhessegetni, de ő csak fújt rám. Megfogtam a nyakánál, mire ő karmolni akart. 

- Mi a... Figyelj csak, ez az én kajám, te koszos macska! - ráztam a fejem, majd lenéztem az összetépett elemózsiámra. Elhúztam a számat, majd leraktam a macskát. Kibontottam a csomagolásból a szendvicset, majd odaraktam a macska elé. 

- Egyed... 

Sóhajtva indultam el tovább, de a fekete cica jött utánam. Próbáltam elhessegetni, elkergetni, de sehogy sem akart lekopni. Csalódottan néztem a macskát, majd ráhagytam. Mindegy, hagy kövessen... Kiérve a főutcára összetalálkoztam Yirumával. Pontosabban inkább összeütköztem vele. 

- Jaj, bocsánatot kérek, nem figyeltem - motyogta a lány. 

- Én voltam a hibás... - ellenkeztem, majd rápillantottam. A szeme ismét eltakarva. Ha ez neki jó...

- Hová tetszik menni? - érdeklődött a lány. 

- Tenisz-oktatás - feleltem egyszerűen. - És te? 

- Én csak sétálok... - vont vállat. - Ugye nem baj, ha magával tartok? 

- Nem... Nem baj - válaszoltam kicsit meglepve. Elindultunk egymás mellett, a fekete cica pedig jött utánunk. Lassanként odaértünk a pályára. Sasuke már várt, ott ült a padon és integetett. A macska meg előre szaladt, egyenesen Sasuke-kun ölébe. Nem mondom, a srác nagyon meglepődött, majd mikor odaértünk Yirumával - nem emlékszem a keresztnevére, de gáz... - kérdő tekintettel nézett a lányra, bár ő nem érzékelt ebből semmit. Amolyan "ezt még megtárgyaljuk" stílusban biccentett nekem egy aprót.

- Sziasztok! Tiéd a cica? - fordul mosolyogva Sasuke a lányhoz, és mivel rólam tudta, hogy egyáltalán nincs, és sem is tartanék macskát. De ő csak a fejét rázta. - Akkor?

- Letámadott az utcán a kajámért, majd elkezdett követni - vontam vállat egyszerűen.

- Értem. - Sasuke egy szempillantás felállt, kezében a teniszütővel. - Gyertek! Te is játszol vagy...? - nézett a lányra. Ő pedig a fejét rázta. Hmm, de bőbeszédű idegenek társaságában. Idegen... Te jó ég!

- Jaj, bocs, még be sem mutattalak titeket egymásnak... - vakartam a tarkóm. - Sasuke, ő itt Yiruma Aa-khi - köhögtem bele, így nem lehetett észrevenni, ha nem jól mondtam a nevét. Legalábbis remélem... - Yiruma, ő itt Hashimoto Sasuke.

Kezet fogtak, majd a lány leült egy székre a pálya mellett, és onnan figyelte az oktatást. Vagyis azt, hogy szerencsétlen tizennégy éves gimnazistákat próbálunk arra tanítani, hogy el tudja ütni a teniszlabdát. Hát nem csodás? Mire vége lett, hullafáradtan rogytam le Yiruma mellett lévő székre. Persze Sasuke totál bepörgött, és csapta a szelet a lányoknak. Tipikus Sasuke... Aztán végül nagy nehezen elszakadt a rajongói táborától, és odakocogott hozzánk, majd odadobott nekem egy palack vizet. Ekkor a fekete cica hirtelen megjelent a semmiből. Eddig el is felejtettem, hogy ő is van. Vizet kért. Nem csodálom, nagy hőség van.

- Nincs egy tálad? - biccentettem a teniszoktató társam felé, akitől válaszként egy értetlen pillantást kaptam.

- Miért lenne?

- Miért ne lenne? - kontráztam, de végül a cica szomjasan maradt. Azért szép meleg idő lett, ahhoz képest, hogy reggel erősen fújt a szél. Bágyadtan bambultunk előre, várva, hogy történjen valami. Yiruma csöndben rugdosta a port, én odadőltem a szék támlájához, Sasuke pedig elmerengve szopogatta a palackját. Az egészet az egyik lány zavarta meg, azt hiszem Ai. Ilyen tizenhat éves forma, idősebb mint a többi, hosszú szőke haját copfba fogta. Gőzöm sincs, mért mondom ezt el. Eléggé elbambultam, elidőztem rajta, és még a kérdését sem értettem.

- Nem, mára vége - válaszolt Sasuke mire a lány bólintott, majd mosolyogva odajött hozzám. Lehajolt, és belenézett a szemembe.

- Van mára valami programod, Ryuk? - Meglepett a kérdése. Főleg, hogy elég bambulós perceimben talált megszólítani, így csak később kezdtem el gondolkozni ezen, és csak fáziskéséssel válaszoltam.

- Tulajdonképpen nem. Miért, randira hívnál? - kérdeztem egy gúnyos mosoly kíséretében.

- Úgy is mondhatjuk - harapott a lány a szájába mosolygás közben, majd felegyenesedett. - Nyolcra gyere értem! - mondta, majd elindult vissza, csak előbb még kacsintott egyet. Sasuke totál megsemmisülve állt ott.

- Tudod mit jelent ez?! - bökött a vállamba. Aztán leplezni próbálta a gúnyos vigyorát, mert észrevette Yirumát. Mivel a tekintete arra vándorolt, nekem is, és a lányra néztem. Nem tudtam mit leolvasni az arcáról, lesütött szemmel rugdosta tovább a port.

A másik pillanatban már hazafele baktattam Sasuke-vel és Yirumával, meg persze a fekete macskával, aki továbbra sem volt hajlandó leszakadni rólam. 

- Én-én erre megyek... - szólalt egy kis idő múlva a lány, akinek még mindig a szemébe volt fésülve a haja. Elköszöntünk tőle, és amikor hallótávolságon kívül ért, Sasuke elkezdett ordibálni.

- Úriiisteeen, Fujishima Aiiii, ez komoly??? - bokszolt bele a vállamba.

- Hagyjál már... - motyogtam kelletlenül. Semmi kedvem volt erről beszélni.

- De az a lány egy istennő! Irigyellek - vigyorgott. - Egyébként meg... Ez ki volt? - mutogatott hátra, nyilván Yirumára gondolt.

- Egy lány...

- Hőőőő, te kis adonisz! - röhögött teli torokból Sasuke. Istenem...

 

A fiú egész végig kivesézte, hogy Ai ilyen, meg Ai olyan, pechemre én közelebb lakok a teniszpályához, mint ő, ezért egész végig velem jött, ezért halott agysejtekkel, fáradtan léptem be a bejárati ajtón. Chiharu mosogatott, Atsushi pedig a szobájában volt. Hana gondolom fent babázott a szobájában. Apa meg, gondolom, valahol a kocsmában issza le magát a sárga földig.

- Sziasztok... - motyogtam.

- Szia Ryuk! - köszöntött Chiharu. - Az ebéded az asztalon!