Összerogytam. Nem bírtam elviselni tovább ezt az egészet. Az akartam, legyen már vége. Eleredtek a könnyeim, de legalább nem volt ott senki, hogy lássa. Szégyelltem magam.  Amiért egy olyan ember miatt sírok, mint ő. De nem tehetek róla, ha szeretem. Hiába a megannyi sértés, a megannyi bántás. Szeretem... De ő nem szeret. Ez a legrosszabb az egészben. Végignézni, ahogy ő boldog, nevet és örül. Végignézni, ahogy más lánnyal van. Én ebbe belehalok. Vagy ha nem, megölöm magam... Az lenne a legjobb. Megannyiszor megpróbáltam már elvenni a saját életem, mindig túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem. Sosem tudtam magamba szúrni a kést. Sosem tudtam lelépni a negyedikről. Ezért utálom magam... Nem bírom megtenni, de így még jobban fáj. Még tovább fáj. Még jobban fáj, mint valaha.

Ma reggel odajött hozzám. Rátette a kezét a vállamra. Majd odafordult a barátaihoz.

- Na, ez így megfelelő? Hozzá értem! - jelentette ki büszkén, mintha olyan nagy dolog lenne, hogy hozzám ér. Akkor rohantam ki az osztályteremből. Délután volt, egyenesen a rétre tartottam. Még most is ott vagyok, vöröslő szemekkel. Azt hiszem, nem bírom már sokáig... Éreztem is, ha így halad tovább, valaki mást fogok megkérni, hogy lökjön ki az ablakból.

Elterültem a fűben, és néma csöndben hallgattam a madarak csiripelését. Ők legalább boldogok. Én úgy érzem magam, mintha egy gödörben lennék. Egy nagyon mély gödörben, amiből lehetetlenség kimászni. Vagy egy burokban, amiben sötétség uralkodik, a burkon kívül pedig mindenki boldog. Egyedül vagyok a nagy világban. Teljesen egyedül... Vége kell hogy legyen. Legyen már vége!

Felpattantam. Futó lépésben siettem hazafele. Mikor odaértem, fölfelé siettem a lépcsőházban. Kinyitottam az ajtót, ami az épület tetejére vezetett. Odamentem a korláthoz. Lenéztem. A fiú most ért haza a szembe lévő épületbe. Viszont meglátott odafönt. Életemben nem voltam ennyire elszánt. Felálltam a korlátra. Nem néztem le, csak egy pillanat erejéig, hogy lássam, hogyan reagál. Ordibált. Káromkodott, és mondta, hogy azonnal jöjjek le onnan. Elmosolyodtam. A levelem a szobámban volt az íróasztalomon eldugva, amit erre az alkalomra tartogattam. Most már vége lesz mindennek. Mostantól nem kell tovább szenvednem, nem fog tovább fájni. Becsuktam a szemem. Még hallottam a fiú kiabálását, hogy "Várj, majd elkaplak!".

Nem hittem neki. Vessünk véget ennek az egésznek.

Leléptem...